A minap heti két egyórás edzésem másodikát töltöttem vidám hangulatban a jó öreg egyetemi teremben egy szelet csoki és Madonna társaságában. (Az mp3 aksija jellemző módon az edzés első 10 perce alatt kihalt, de hát azon is csak a Celine Dion volt.) Tudvalevőleg egyetlen rúd van a teremben, amire egyszerre átlag 18,37 ember vár. Idejekorán lecsaptam rá, és el is kezdtem felhúzni, amikor kezdtek várakozó oldalpillantásokkal méregetni, és kérdezgették is, mennyi van még a rúddal. Mivel nem szeretek kitolni másokkal, hogy fél órákat várjanak rám, meg a sürgető tekintetüket is utálom a tarkómon érezni, ezért kompromisszumos megoldásként magam is beálltam felhúzás után fekve nyomni guggolás helyett.
Felváltva nyomtunk Arnolddal, aki egy komolyabb diétán van túl, és éppen összefelé szedegeti magát. A lelkesedésével nincsen baj, de önbizalom tekintetében még van hova fejlődnie. Nálam meg pont fordítva néz ki a dolog. Valahogy mégis el kellett indulni. Az meg hogy néz már ki, hogy picsa súlyokkal nyöszörgünk? Kicsit ki is akadtam Arnira, hogy a forma meg a végrehajtás miatt aggódott, amikor legalább húsz vagy méginkább harminc kilóval többet kellene nyomnia. (Egy kicsit magamra is ismertem ebben a parázásban. :D ) Rólam ne is beszéljünk, egy hete a maximumom kerek 90 kilóra jött ki, amibe olyan keservesen nyomtam bele egyet, hogy szerintem azt várta a srác mögöttem, mikor pusztulok el a súly alatt.
Szóval jó tökösek voltunk mind a ketten, mert most úgy álltunk neki, hogy "kinyomom bazmeg!". Nem tudom, mit gondolt a többi arc a teremben, de mi minden sorozatot ezzel a kis párbeszéddel kezdtünk. "Kinyomombazmeg! - Kinyomodbazmeg!" Valahogy működött a sztori, mert csak pakoltuk a súlyokat és végül Arni is meg én is egy jó tizessel felülmúltuk a mostanában nyújtott legjobb fekvenyomás teljesítményünket, aztán még jó keményen odapakoltunk a mellizomnak, különösen Arni, aki még kismillió sorozatot megcsinált utána ferde pados nyomásból meg tárogatásból.
Ha tehát legközelebb fekve nyomtok, minden sorozat előtt mondjátok, hogy "kinyomom bazmeg", az edzőtársatok pedig erősítse meg: "kinyomod bazmeg" - és gondoljátok is úgy! Ne hagyjatok más lehetőséget az agyatokban! Nem a súly számít, nem a fogás, nem az edzésterv a kajálás vagy a pihenés, csak az hogy kinyomom bazmeg! Arni, neked meg több önbizalom kell, ez a "hibád", amit nem árultam el edzésen! Legközelebb keményebben, ragadozó vigyorral szeretném hallani tőled a varázsigét! :D Egyébként mekkora lett az izomláz? Én éreztem a hétvégén...
Eddzetek kőkeményen! Ne feledjétek a varázsigét: KINYOMOM BAZMEG!
Hali!
VálaszTörlésJó lett a cikk! A hétvégén engem is "gyötört" az izomláz, de örültem neki, mert ez azt jelenti, hogy hasznos volt, amit csináltam. Az edzés közben gondoltam, hogy a hibám az önbizalmam hiánya lesz, sajnos sok dologhoz pesszimistán állok hozzá, így viszont többször ér kellemes meglepetés :)). Valószínűleg ezen pénteken is a múlt heti a módszert alkalmazom melledzésre.